Bartók Világverseny & Fesztivál

A bartóki gondolattól a kész zeneműig

2019. október 16.

Tallián Tibor zenetörténész, a Zeneakadémia professor emeritusa Bartók Béla életének és zenéjének kutatója, akinek munkáját 2016-ban Akadémiai, majd 2017-ben Széchenyi-díjjal ismerték el. A Bartók Világverseny és Fesztivál zongora kategóriájának zsűritagjaként a párhuzamosan zajló konferencia eseményeit is nyomon követte.

Melyek voltak a konferencia legfontosabb újdonságai?

A konferenciát a Bartók-kutatás világszerte legjelentősebb központja, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézete szervezte, csatlakozva a világversenyhez. Ezúttal természetesen a zongora volt a téma. A meghívott előadók között volt Malcolm Gillies, aki Bartók és a virtuozitás kapcsolatáról adott elő, valamint Richard Taruskin, aki Bartók 1. zongoraversenyéről beszélt. Az egyik legfontosabb előadást Somfai László tartotta a most megjelent, Bartók 1914 és 1920 között komponált zongoraműveit – többek között a Román népi táncokat, a Zongoraszvitet, a Tizenöt magyar parasztdalt és az Improvizációkat – tartalmazó kötetről, amelynek kísérőtanulmányait ő maga írta. A tanulmányok eddig nem látott részletességgel tárják fel a kompozíciók keletkezését és forrásait.

 

Bartók-kutatóként mennyire érezte hitelesnek az interpretációkat?

A kutató is csak zenehallgató, szubjektív az értékítéletem. Bartók sosem vindikálta magának az egyedül hiteles előadás jogát, sőt, idővel előadóként ő maga is változott, így azzal is tisztában volt, hogy a művek interpretálásának módja nem véshető kőbe. A Román népi táncok többször is elhangzott, örvendetes, hogy játsszák, mivel azonban ez egy eleve népszerű darab, nem okozott különösebb katarzist egyik előadása sem. A Két román tánc közül a második is felcsendült többször, ez annál inkább meglepetést okozott, mert ritkán hallani. Nagyon örültem neki. Külön öröm, hogy a zeneszerző kategória két győztes darabját is többen kotta nélkül adták elő, tehát olyan tisztelettel és alázattal, mintha Bartókot játszottak volna. Még egy nagy dolog: nem tudom, mikor hangzott el Budapesten ennyi Dohnányi-mű ilyen rövid időn belül. A külföldieken különösen lehetett érezni, hogy szenvedélyesen belevetik magukat a darabok nehézsége ellenére is.