Túl Magyarországon

A Zeneakadémia Koncertmagazin nemrég megjelent nyolcadik számában is olvasható Leon Botstein, a Bard College Conservatory rektora, zenetudós és karmester Bartókról szóló írása.

Úgy tűnik, a 20. századi művészi zene legjelentősebb újítói közül nem Stravinsky és Schönberg, hanem Bartók gyakorolta a legmaradandóbb hatást az új zenére, ő vált hármójuk közül a legnépszerűbb zeneszerzővé. Ami azért különös, mert életében, illetve halála után egészen a hidegháború 1990-es végéig a három modernista közül általában nemzeti identitása, magyarsága emelte ki. Posztumusz népszerűsége és hatása azonban éppen abból nyerte erejét, amiben túllépett magyarságán. A Magyarországról való távozása utáni utolsó, amerikai években komponált művei a legtökéletesebb megtestesülései annak a törekvésnek, hogy a lokális hagyományokat egyetemes értékű, összetéveszthetetlenül eredeti és elmélyült jelentést hordozó zenévé alakítsa.

Az érett Bartók nem volt sem nacionalista, sem kultúrsoviniszta. Az első világháború után írott zenéjében erősen érződik az újító zeneszerző és a népzenekutató Bartók között fennálló feszültség. Őszintén örült, amikor 1934-ben a Magyar Tudományos Akadémia keretein belül végre teljes állásban foglalkozhatott etnomuzikológiai kutatásaival. Parasztzenével kapcsolatos felfedezései elmélyítették a fasizmussal és általában a totalitárius rendszerekkel szembeni ellenérzéseit, és megerősítették ellenállását a két háború közötti időszak erőteljes politikai nacionalizmusával szemben. A nácik által „degenerált” művésznek titulált Bartókot megrémítette Ausztria és Csehszlovákia német bekebelezése, és 1939-re erőteljes szkepszissel viseltetett hazája közvetlen jövőjével kapcsolatban, a magyar politikai vezetést illetően pedig minden hitét elveszítette. A nemzetköziségben hitt, amit alátámasztott úttörő tudományos munkájának eredménye, mely szerint mély rokoni kapcsolat fűzi egymáshoz Magyarország, Románia, Szlovákia, Törökország és Észak-Afrika népzenéjét. Úgy döntött, hogy az intoleranciától és zsarnokságtól mindinkább átitatott Európából elmenekül.

 

Leon Botstein (Fotó: Ric Kallaher)

A városi élettől és iparosítástól még érintetlen falusi népzene dokumentálása és elemzése iránti lelkesedése nagymértékben hatott zenei képzeletére, ritmus- és dallamvilágára. Az 1943-as zenekari Concerto negyedik tétele olyan felfedezéseket is használ, amelyeket Bartók Amerikában tett, amikor A. B. Lorddal együttműködve a New York-i Columbia Egyetemen egy frissen gyűjtött szerb-horvát anyagon dolgozott. Az amerikai száműzetés Bartókot a fasizmus elleni politikai aktivitásra sarkallta, és olyan lírai nosztalgiát hívott elő belőle, amely a világ bármely pontján megérinti a közönséget. A Magyarországtól és Európától való távolság, illetve az amerikai plurális demokrácia kontextusa nagymértékben hozzájárult rendkívül erős kései stílusának kialakításához (gondoljunk például a 3. zongoraversenyre).

Rengeteg leegyszerűsítés jellemzi Bartók amerikai éveinek megítélését; gyakran eltúlozzák, hogy 1940 és 1945 között mennyire rosszul mentek a dolgai az Újvilágban. A Columbia Egyetemtől díszdoktori címet (és munkát) kapott; meghívták, hogy előadássorozatot tartson a Harvardon; jelentős műveket rendeltek tőle zenekarra (a Bostoni Filharmonikusok) és szólistákra (Yehudi Menuhin, Walter Primrose és Benny Goodman). Zenéjét meghatározó hangversenytermekben játszották, s bár saját koncerttevékenysége valóban nem volt annyira sikeres, mint amennyire vágyott rá, szó sincs róla, hogy Bartókot elfelejtették vagy negligálták volna, függetlenül attól, hogy temetésén végül csak kevesen voltak jelen.

Amerikai éveiben Bartók tovább finomította módszerét, amellyel a parasztzene szájhagyományos, nem-írásbeli tradíciójának ritmikai és dallami sajátosságait a modernitás zenéjének megfelelő stratégiákhoz igazította. Az volt a célja, hogy a zenei kifejezés egyetemes népi hagyományaiból kiindulva nagyszabású művészi formaszerkezeteket hozzon létre. Ekként a magyar parasztzene – és más népek zenéi – egy nemzetközi zenei szótár elemeivé váltak.

Bartók tudományos munkásságának esszenciáját, ahogy az az amerikai évek írásaiban is megjelenik, abban az elhivatottságban ragadhatjuk meg, amit a különböző népzenék legalapvetőbb tulajdonságai, varázslatos közérthetőségük, áttekinthetőségük és szigorú logikájuk iránt érzett, s hogy ezeket a jellemvonásokat még a legkomplexebb zenék esetében is fontosnak tartotta, miként arra a bolgár ritmusok, vagy a „polimodális kromatika” használata mutatja (utóbbi kifejezés az 1943-as Harvard-előadásokból származik). Az utolsó műveket Bartók egyetemes művészet iránti érzéke határozza meg, a belőlük fakadó szintézis alapjául pedig az az egész életen át tartó tisztelet szolgál, amelyet a zeneszerző az írásbeliség előtti korszak zenei retorikája iránt érzett. Az előadókat és a hallgatókat kompromisszumok és bármiféle leereszkedés nélkül kívánta megragadni, s modernista képzeletét ez az őszinte és becsületes szándék fegyelmezte. Az amerikai évek során komponált művekben teljes pompájukban érzékelhetők a fenti törekvések. Önkéntes száműzetése nagymértékben hozzájárult, hogy Bartók megszilárdítsa tartós helyét a világ legjelentősebb zeneszerzői között.

Leon Botstein

(Fazekas Gergely fordítása)